hallgatok

Sokféle embert ismerünk. Okos embereket, buta embereket, vicces embereket, unalmas embereket, komoly embereket, felnőtteket, gyerekeket, érdekes embereket, kerek csokoládét, lyukas csokoládét. És ismerünk jó embereket. Akikről most írok, azok jó emberek. A szó eredeti, keresztényi értelmében. Náluk az önfeláldozás nem áldozat, hanem természetes dolog. Például:
Látogatóba mentünk a múltkor hozzájuk. A saját három gyerekükön kívül még vagy három kóbor gyerek pancsolt a medencében. Eljött a vacsoraidő, és a gyerekek csak nem szűntek, aztán sátorverés, lefekvés, és a gyerekek éjszakába nyúlóan maradtak. Kiderült, hogy elég zűrös otthon(talanság)ban élnek, ezért inkább befogadják őket, ne az utcán csavarogjanak. Ez még nem is olyan nagy dolog, sokan megtennénk, gondolom, az a csoda, amilyen természetes ez nekik. Ha én csinálnék ilyet, titokban biztos nagyon büszke lennék magamra, hogy lám-lám milyen jószívű ember vagyok, önfeláldozó, stb. Jóemberék nem, vagy legalábbis nem látszott rajtuk. Úgy tűnt, nekik tényleg nem áldozat, hogy öt helyett nyolc embert kell etetni, ágyat vetni nekik (a legkisebb fogadott gyerek még óvodás) és egyáltalán - ahogy anyukám mondaná - kerülgetni őket. Na meg hallgatni. És mindezt kérés és köszönet nélkül.
Éljenek a jó emberek, köszönet és hála tinéktek, amiért szebbé-jobbá teszitek a világot.