hallgatok

Tavaszi szünet volt a héten az iskolában, az egyetemen meg projekthétnek nevezett tavaszi szünet. Így aztán ráértünk a gyerekekkel kultúrprogramokra.
Régóta terveztem már megnézni együtt a koronát, próbáltuk is egyszer, egy augusztus 19-én, de az nem volt jó ötlet. Egy szerda reggel viszont be is lehet jutni türelmi időn belül. Tetszett is a gyerekeknek, bár nem hatódtak meg az ezeréves koronától. Akkor már inkább a kard nyerte el a fiam tetszését, de még inkább a jogar.
A délutáni program a Láthatatlan kiállítás megtekintése volt. Vagyis meg nem tekintése. Azt tapasztalhatjuk meg ugyanis, milyen vaknak lenni. Van látható része is, ott találkoztunk Braille írógéppel és könyvvel, beszélő számítógéppel, vaksakkal, -kártyával és -dominóval, konyhai eszközökkel. Aztán bevezettek minket egy vaksötét helyre. Picit aggódtam, mert az előző csoportból visszajött egy nő, hogy ő nem bírta a sötétben. A gyerekek kimondottan élvezték, nem féltek egy csöppet sem, én egy kicsit nyomasztónak találtam a nagy feketeséget. Vak vezetőnk volt (nem vakvezetőnk), aki elirányítgatott minket a különböző szobákban. Volt berendezve szoba, konyha, erdő, utca, és nekünk tapintással kellett felismernünk tárgyakat (fejszét, hűtőt, káposztát, méhkast,...). Az egyik helyiségben szobrokat tapogattunk meg. Itthon jöttem rá, minek köszönhettem vezetőnk kitüntetett figyelmét a Dávid-szobornál. Biztos akart lenni benne, hogy minden részletre kiterjedően megismerkedem a szoborral.
A gyerekek szerint "irtó jó volt" és "tök jó volt".

Budapesttel nem tudok megbarátkozni sajnos. Büdös, koszos, zajos, fejfájdítós, az emberek mogorvák.