Arany János mindenütt. Könyvben, zenében, és már színházban is.
 

A lányom tanítója színházi ember volt valaha, szólnak neki időnként, ha valamelyik előadásra érdemes elvinni az osztályt. Így jutottunk el vasárnap a Szkéné Színházba. Nem könnyen, a szombati hóesés megnehezítette a közlekedést, rögtön a ház előtt elakadtunk, ki kellett ásni az autót a derékig érő hóból. Engem ráadásul elkapott valami infulenzaszerű megbetegedés (vagyis én kaptam el őt), minden adott volt egy kellemetlen naphoz. Szerencsére a kezdeti nehézségek után mégiscsak odaértünk a színházba. És nem bántuk meg. Az utóbbi idők legjobb előadását élvezhettük, felnőttek, gyerekek egyaránt. A másfél szereplő (egy színész meg egy zenész) egészen kiemelkedően játszott. A zenész is ügyes volt, de a színész-rendező-zenész-kommunikációs szakértő zseniális volt. Érdemes figyelni rá, Gál Tamásnak hívják, a Felvidékről jött. Néhány parókával féltucatnyi szereplőt személyesített meg, dobolt kannán (az a régi piros, zománcos, amilyen nagy- és dédszüleinknek volt), bevonta a gyerekeket a játékba, színpadra hívta őket, gitározott, énekelt, szellemes volt, remekült improvizált a gyerekekkel, élvezhetően adta elő a nagyidai cigányok gyerekeknek kicsit nehezen érthető történetét.  Nem szeretem ezeket a kifejezéseket, mert lejáratták őket, de zseniális, fantasztikus, fergeteges.